Január 26-án éjjel 1-kor kezdtem meg röpke 15 órás utamat Pécsről Newcastle-be. A legtöbb ember azt gondolná, hogy teljesen egyedül nekivágni egy külföldi, ismeretlen városnak, ahol az ég világon senkit nem ismersz, nagyon ijesztő dolog. Hát így is van! Az első nap az az érzésem támadt, hogy valaki a repülőn vagy a buszon lepasszolta nekem a balszerencséjét. Először azt hittem, hogy a legrémisztőbb dolog a városközpont megtalálása lesz, ahol egy Diana nevű lánnyal volt találkozóm, akit Couchsurfing-en ismertem meg. Pedig csak ezután jött a java. Diana volt olyan kedves és elkísért albérletet nézni. Mivel a 25 kilós bőröndömmel (amit sehol sem tudtam megőrzésre leadni) nem boldogultunk, hívtunk egy taxit. A taxis, aki mellesleg eltörte a bőröndömet, 7 fonttal húzott le, miután 10 percen keresztül kerülgette az úticélt (ami max 3 percre lett volna), és azért csak 10 percig, mert beszállás után elmagyaráztam neki a térképem alapján, hogy merre is van az az utca, ugyanis halvány gőze sem volt róla. A potenciális albérlőtársról, Andreáról, aki az e-mailek alapján egy szimpatikus lánynak tűnt, kiderült, hogy egy fiú, aki a (nem kifejezetten tiszta) lakásban dohányzik. A következő albérlethez már nem is volt kedvem eltaxizni. Diana felajánlotta, hogy nála aludhatok, amég nem találok magamnak szállást. Elvonszoltuk a csomagomat a metróig. Miután felszálltunk a metróra Diana közölte , hogy a külvárosban lakik, és kb 20 percet fogunk metrózni. Leszállás előtt pedig elővett egy zseblámpát a táskájából, majd megosztotta velem, hogy ez azért szükséges, mert van egy nagyon sötét rész a házhoz vezető úton, ahol egyébként pár napja kirabolták. Mondanám, hogy ekkor teljesen pánikba estem, de ez már fél órával korábban megtörtént, és nem nagyon lehetett fokozni a helyzetet. Végül gond nélkül eljutottunk a lakásba, ami egy nagyon kellemes kis hely volt, 3 kedves lakótárssal. Mivel elég kimerült voltam, stressz ide vagy oda, tudtam aludni néhány órát. Reménykedtem benne, hogy a következő nap szerencsésebben alakul.