5 hónap Newcastle-ben

A magyarországi húsvétolás után visszatértem a hideg, esős és párás Newcastle-be. A hazalátogatás több okból is nagyon jó ötletnek bizonyult. Először is azért, mert még ha körül is veszi az embert egy rakás új ismerős, akik szimpatikusak, ráadásul más kulturális háttérrel rendelkeznek, így bizonyos szempontból érdekesebbek is, mindig vágyik arra, hogy időt töltsön azokkal, akik a leges legközelebb állnak hozzá.  Hazalátogató Erasmusos hallgatóként semmi kötelezettségem nem volt az otthon töltött hetek alatt, így sikerült jól kihasználom minden percet.  Másik tervem az volt, hogy igyekszem majd  annyi napsütést  magamba szívni, hogy legyen tartalékom a hátralévő 2 és fél hónapra miután visszajötem. Ez sajnos nem sikerült, de a rossz időért kárpótolt a család és a barátok jelenléte. A sok jól megszokott és imádott ételről és italról nem is beszélve. Ha arra nincs is lehetőségem, hogy az otthonikat és a napsütést összecsomagoljam egy bőröndbe és elhozzam magammal, arról igyekeztem gondoskodni, hogy a konyhában legyen egy “magyar polcom”, aminek tartalmával meg tudom magam vigasztalni, ha rámtör a honvágy J. Egy fotót is készítettem, mert rájöttem milyen vicces, hogy eljöttem Angliába világot látni és folyton vadászom a magyar (vagy Magyarországon vásárolható, Angliában sajnos nem kapható) cuccokat és telepakolom velük a lakást, elsősorban a konyhát.

A hazautazás a hiányzó dolgok pótlására is kitűnő lehetőség volt. A pirospaprika csak azért nem szerepel a képen, mert azt itt kint sikerült beszereznem, de természetesen nem hiányzik a készletemből. Sőt, most már a lengyel lakótársaméból sem, akit ezzel a kis tégely Szegedi Paprikával leptem meg visszatérésem alkalmából. (Egyébként már a tarhonyát és a túrógombócot is sikerült megszerettetnem vele.)

Arra kellett rájönnöm, hogy még sosem éreztem magam annyira magyarnak, mint amennyire Newcastle-ben annak érzem magam. Ez azért különös, mert korábban is éltem már Angliában, de eddig ezt nem tapasztaltam. Valószínűleg most azért más, mert egyedül vagyok magyar. Eddig mindig voltak más magyarok körülöttem.  Persze Magyarországon is tisztában vagyok azzal, hogy magyar a nemzetiségem, csak ez ott nem ennyire szembetűnő, mert a saját nemzetem vesz körül. Például otthon sokkal gyakrabban szembesülök azzal, hogy lány vagyok és nem fiú vagy azzal, hogy diák vagyok és nem felnőtt. Newcastle-ben azonban folyamatosan érzékelem, hogy magyar vagyok.  Minden nap megkérdezi valaki, hogy honnan jöttem, érdeklődnek, hogy milyen Magyarország, milyenek a magyar emberek, a magyar szokások, a magyar ételek vagy hogy tényleg plagizált-e a köztársasági elnökünk. De akkor is érzem, hogy magyar vagyok, ha épp nem beszélek senkivel, csak végigmegyek az egyetem folyosólyán és látom, hogy a dolgozók milyen gondtalanul kávéznak vagy teáznak a munkahelyükön akár délelőtt, akár délután. Nem tudom, hogy azért ilyen nyugodtak (szívesebben mondanám, hogy punnyadtak), mert lusták idegeskedni vagy egyszerűen csak ilyen az angol mentalitás. Az is lehet, hogy mindkettő benne van. J Az mindenestre biztos, hogy ha megkérdezünk egy külföldit miután Magyarországon járt, hogy mi a benyomása a magyar emberekről, azt fogja válaszolni, hogy a magyarok szomorúak. Az angolokról ugyanezt nem mondhatjuk el.  Akkor is érzem, hogy magyar vagyok vagy legalábbis kelet-európai, amikor sétálok az utcán a 8 fokban, téli kabátban, csizmában, sapkában, sálban és kesztyűben, még így is dideregve, az angolok pedig kis cipőcskében és pólóban, maximum egy vékonyabb pulcsiban libegnek el mellettem, és egyáltalán nem lila a kezük a hidegtől (az enyém pedig még a kesztyű alatt is nagyon lila).

Összegzésképpen azt mondanám, hogy nem csak azért érdemes külföldön időt tölteni, hogy megismerjünk más országokat, más nemzeteket és kultúrákat, hanem, hogy a sajátunkat is jobban megismerjük. Erre pedig akkor van a legnagyobb esélyünk ha teljesen magunk vagyunk. Persze akkor is érzékelhetőek ezek a kulturális különbségek, ha az ember közben más magyarok társaságát is élvezi, de én úgy látom, hogy az egyedüllét felelerősíti és észrevehetőbbé teszi őket.

A szomszéd megyében, Yorkshire-ben található a hatalmas (1762 km²) Yorkshire Dales Nemzeti Park. A park főképp zöldellő dombjairól, meseszép völgyeiről, gazdag állat- és növényvilágáról, valamint kiterjedt barlangrendszeréről híres. A Newcastle Egyetem diákegyesülete nemrég kirándulást szervezett a barlangrendszerbe “Caving” vagyis barlangászat címszó alatt. Érdekesnek hangzott, úgyhogy rögtön jelentkeztem is. Mivel Magyarországon már több barlangban jártam, azt hittem tudtam, hogy mire vállalkozom. Nagyjából azt vártam, hogy egy tágas barlangban fogunk sétálgatni kiépített, kerítéssel körbekerített betonjárdán, elektromos világítással ellátott járatokban, a túravezető pedig mutogatni fogja a látványosságokat, elmondja, hogy melyik cseppkőnek mi a neve és hány éves. Nos, a mi túránk egyáltalán nem ilyen volt. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor a jelentkezésemre küldött válasz e-mailben az állt, hogy biztosítanak nekünk barlangász felszerelést és, hogy akinek van gumicsizmája, az mindenképp hozza magával. Ekkor be kell vallanom kissé megijedtem, de úgy gondoltam, hogy ha már jelentkeztem, mindenképp elmegyek. Valóban teljesen más volt ez mint a korábbi “barlangászós” élményeim. Mielőtt lemásztunk a barlangba mindannyian kaptunk overált és lámpával felszerelt sisakot. Viccesen festettünk, de később kiderült, hogy tényleg feltétlenül szükség volt ezekre a túra során, ugyanis a barlangban teljesen sötét volt, és szűk, nyirkos, sáros vájatokban kellet kúsznunk és másznunk.

A menő szerelésünkben. Jobbra elöl én vagyok (bár erre nem vagyok túl büszke :)). A bal oldalon látható srác, Alaa, volt olyan őrölt, hogy lehozta a fényképezőgépét a barlangba és aztán volt olyan kedves, hogy elküldte nekem a képeket és megengedte, hogy felhasználjam őket a blogomon. Ezúton is köszönet neki a fotókért!

Menetelünk a barlang bejárata felé.

A barlang bejárata, egy 3 méter mély lyuk. Ide kellett leereszkednünk. Azt hittük ez lesz a kirándulás legvészesebb része. Senki sem akart elsőnek lemenni, sőt másodiknak és harmadiknak sem. A fiúk is meglepően udvariasak voltak és előreengedték a lányokat. De szép sorban rávettük magunkat és egymást, hogy lemásszunk a mélybe. Miután leértünk egy rettentő szűk járaton kellett végig kúsznunk.

Ebbe a nyílásba másztunk be. Szerintem teljesen normális, ha egy ilyen helyzetben az embernek "klausztrofóbiás" érzései támadnak. Nekem is átfutott az agyamon, hogy most így az elején kéne visszafordulni, de aztán meggyőztem magam, hogy csak túléljük, ráadásul a többiek túráját sem akartam volna elrontani azzal, hogy kiborulok. Néha elakadtam és azt hittem most nincs tovább, beszorultam, de mindig addig-addig forgolódtam, amég valahogy átfértem. Jött velünk a túrára egy mackósabb fiú is, sajnos neki már itt vissza kellett fordulnia. Ő a kocsinál várta meg a túra végét. A kezdet senki számára nem volt biztató, de megérte átpréselni magunkat a keskeny járatokon, mert utána szebbnél szebb látnivalókat találtunk a barlang mélyén.

Nézzük a cseppköveket.

Szép folyosó a barlangban.

Egy vízesés előtt állok a túra vége felé, sárosan és kissé megviselten.

Kupaktanács az egyik ún. kamrában.

A terv szerint körülbelül 4 órás lett volna a túra. Délután 1-kor másztunk le és előtte jelentettük a barlangi mentőknek, hogy ha este 7-re nem vagyunk kint, jöhetnek keresni minket. Sajnos nem mindenkinek sikerült 7-re kijutni, mert az egyik lány a visszafordulásnál bepánikolt, miután megtudtuk, hogy ugyanazon az útvonalon megyünk vissza, ahol jöttünk. Ekkor már mindannyian fáradtak, szomjasak és éhesek voltunk, ezért senki sem lelkesedett a hír hallatán. Az említett lány viszont nagyon kiborult, nem kapott levegőt és mozogni is alig tudott, valószínűleg teljesen leblokkolt. Így a fiúk vonszolták ki a barlangból egy olyan terepen, ahol sokszor még magát is alig tudja vonszolni az ember. Néhányan előre mentünk az autóhoz és szóltunk a barlangi mentőknek, hogy 9-ig haladékot kérünk a kijutásra. Mire mindenki visszaért a kocsihoz már fél 10 volt és ekkor kezdődött meg a szárítkozás, átöltözés és a szerelésünk lemosása mielőtt bepakolnánk a bérelt kisbuszba vagy "nagyautóba" (ez végig vita tárgyát képezte :)). Végül hajnali 1 órára értünk vissza Newcastle-be. Sokkal hosszabb és fárasztóbb volt ez a nap, mint amire aznap reggel számítottam, de nagyon örülök, hogy részt vettem a barlangtúrán, mert felejthetetlen élmény volt.

Ha az ember külföldön jár és szeretne jó pontot szerezni a helybélieknél, nem árt ha tud egy-két dolgot az ország kultúrájáról és történelméről. Nekem ilyen szempontból épp kapóra jött, hogy röviddel a megérkezésem után kezdték el vetíteni a mozikban a Vaslady című filmet. Mindenképp meg akartam nézni, egyrészt mert érdekelt a legendás Margaret Thatcher története, másrészt biztos voltam benne, hogy mindenki erről fog beszélni és ha én is hozzá szeretnék szólni a témához, nem árt ha tudom, hogy miről van szó. Amint lehetőségem nyílt rá, meg is néztem a filmet. Nem voltam elájulva tőle, de legalább volt véleményem, így már csak az alkalomra kellett várnom, hogy megoszthassam valakivel.:) Azóta Meryl Streep elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat a filmben nyújtott alakításáért és a forgatás során közreműködő sminkeseket is Oscar-díjjal jutalmazták. Azonban kiderült, hogy valószínűleg Anglia északi részén nem sokan fogják megnézni ezt a filmet, ugyanis errefelé az emberek (nagyon nagyon finoman fogalmazva) nem kifejezetten rajonganak a híres, vagyis itt akkor inkább hírhedt Vaslady-ért. Ujdonsült angol ismerőseim és kollégáim úgy nyilatkoztak, hogy nem látták a filmet és nem is fogják megnézni, mert az egész családjuk "utálja" Thachert és még a nevét sem szívesen említik. Eddig is tudtam, hogy ha valaki sokat szerepel a médiában, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy népszerű, viszont valamiért azt hittem, hogy Margaret Thatcher az angol nép büszkesége és, hogy ezt mindenki így gondolja. Kicsit utánakérdeztem és utánaolvastam a dolognak, hogy kiderítsem hogy is van ez.

Filmplakát

Margaret Thatcher 1979-ben lett Anglia első, és azóta is az egyetlen női miniszterelnöke. Ekkor az ország komoly gazdasági és szociális problémákkal kűzdött. Thatcher 11 éves miniszterelnöksége alatt megreformálta a gazdaságot és helyreállította Anglia nagyhatalmi pozícióját. Politikai intézkedéseit és személyét már akkoriban is sok kritika és támadás érte, hiszen ezek fájdalmas és könyörtelen intézkedések voltak, amelyek hosszú távon hoztak eredményt, rövid távon pedig szegénységet és elégedetlenséget. Ezt mutatja az is, hogy mire kormányzásának első ciklusa véget ért, a munkanélküliek száma 3 millióra nőtt. Thatcher támogatói egyik legnagyobb teljesítményeként tartják számon, hogy megtörte a szakszervezetek hatalmát. Az 1984-es bányász sztrájk leverését követően 150 szénbányát záratott be. A jelentősebb iparvárosok többsége Anglia északi területein és Walesben találhatóak. Newcastle is közéjük tartozik. Ezeken a területeken komoly problémákat okozott Thatcher gazdaságpolitikája. 1986 után azonban országos szinten csökkeni kezdett a munkanélküliségi ráta és az infláció is visszaszorult. Ez nyilván nem vígasz a többtízezer bányász számára, akik a Vaslady politikájának köszönhetően munkanélkülivé és elszegényedetté váltak, tehát érthető az ellenszenv. Eközben Thatchernek pártolói is voltak és a mai napig vannak szép számmal, ezek szerint főleg Anglia déli régióiban. Intézkedéseinek jelentőségét a brit történelemben azonban senki sem vitatja. Miniszterelnöksége alatt követett politikájának megnevezésére az angol nyelvben egy külön fogalom létezik, ez a « Thatcherism » vagyis thatcherizmus. 1990-ben lemondásra kényszerült, mert EU-ellenes politikája miatt népszerűsége drasztikusan lecsökkent párttársai körében. Az idén 87. életévét betöltő asszony 2002 óta betegeskedése miatt egyre ritkábban jelenik meg a közéletben.

Az idős Vaslady

A Vaslady nevet a szovjetek ragasztották Thatcher-re ellentmondást nem tűrő jelleme és keménysége miatt, ő pedig nem kérte ki magának a titulust, sőt büszkén viselte. A filmben a Vaslady kevésbé kemény oldalát is láthatjuk. Bár végigkövetjük, hogy hogyan válik egy alacsony származású, fiatal lány a XX. századik egyik legbefolyásosabb politikai alakjává, ezzel párhuzamosan az idős, megtört, szellemi leépüléssel és képzelgésekkel kűzdő Margaret Thatcher is folyamatosan felbukkan a képernyőn. Azt is megtudjuk, hogy milyen áldozatokat kellett hoznia, hogy nőként érvényesülni tudjon a politika terén. Például kevés ideje volt a családjára és logopédushoz járt, hogy kiiktassa beszédéből a magas hangokat, amik tanácsadói szerint akadályozták abban, hogy határozott fellépésű, tekintélyt parancsoló politikai egyéniséggé váljon és meggyőző nyilvános beszédeket tartson.

Meryl Streep & Margaret Thatcher

A bronzlady-k

Thatcher szobra az Egyesült Államokban a michigani Hillsdale Főiskola kampuszán a "Liberty Walk" -on, magyarra fordítva a Szabadság sétányon, ahol többek között George Washinton, Abraham Lincoln és Winston Churchill szobra is megtalálható. A Vaslady szobrát 2008-ban avatták fel.

Bár még mindig télies az idő (néhány kellemes, napsütéses napot leszámítva), az egyik munkatársammal, Helenával, úgy döntöttünk, hogy hétvégén kirándulunk egyet. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Newcastle központjából a környéken található összes kis városba el lehet metrózni. Ez számomra szokatlan, mert az én fejemben, ami a városok között jár, az mindig a föld felett közlekedik és vonatnak, esetleg busznak hívják, vagy repülőnek, de az már nagyon a föld felett van, a metró pedig egyetlen város különböző pontjai között mozog. Mint kiderült ez nem feltétlenül törvényszerű.

Helenával reggel 10 órakor találkoztunk a Monument-nél, ami az itteni belvárosi találkahely. Innen elmetróztunk egy tengerparti kis városba, Tynemouth-ba (kb. 15 km-re Newcastle-től). Annak ellenére, hogy hideg és szeles volt az idő, nem bántuk meg, hogy kimozdultunk, mert tényleg nagyon ez a szép város és a tengerpart is gyönyörű.

A Tynemouth-on végighaladó főutca: Front Street. Az utca végén balra fordulva található a King's School, ami híresen jó iskola, de még ismertebb arról, hogy itt töltötte diákéveit Ridley Scott, a világhírű filmrendező és producer.

Tynemouth kastély

Tynemouth zárda

A móló (hosszabb a végéig vezető út, mint azt az ember ránézésre gondolná)

A part a mólóról:

Dél körül beültünk egy étterembe. A hely neve: Marshall's Traditional Fish & Chips. Aki a városban turistáskodik, az általában idejön ebédelni, mert messze földön híres a finom fish & chips, amit itt adnak. Mi sem véletlenül mentünk pont ide, amikor korogni kezdett a gyomrunk. Tényleg nagyon finom volt az ebéd, ráadásul visszafogottan fogalmazok ha azt mondom, hogy nem maradtunk éhesek. Akkora adagot kaptunk, hogy alig tudtunk utána felkelni az asztaltól. (Néhány szem krumplit hagytam csak a tányéron, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra :))

Ezután úgy döntöttünk, hogy a tengerparti sétányon elballagunk Whitley Bay-be (két várossal arébb), hogy megnézzük a St. Mary's Island nevű turistalátványosságot. Ez egy olyan sziget, ami csak néha sziget, egyébként pedig világítótorony, ahová apály idején gyalog elsétálhatunk. A Whitley Bay felé tett, körülbelül másfél órás sétánk során sokat gyönyörködtünk a hullámzó tenger látványában.

Mire megérkeztünk Whitley Bay-be, teljesen átfagytunk és amikor megláttuk, hogy még mindig mennyire messze van a világítotorony, úgy döntöttünk, hogy Szt. Mária szigetére inkább egy másik alkalommal sétálunk át. Megkerestük a legközelebbi metróállomást és visszametróztunk Newcastle-be. Persze előtte még fényképezkedtünk kicsit a Szt. Mária világítoronnyal (a miniatűr fehér dolog a kép bal felső sarkában :)).

Mivel már egy hete nem írtam új bejegyzést, úgy gondoltam illene jeleznem, hogy nem vesztem el. Az elmúlt hetem arról szólt, hogy próbáltam megtalálni a helyem. Főképp azon igyekeztem, hogy rendszerességet vigyek az itteni életembe. Nem azt akarom, hogy minden napom teljesen ugyanúgy nézzen ki, de szeretem ha megvannak a biztos pontok, amik köré a többi tennivalómat és programomat rakosgathatom. Először meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy a munkám nem fogja ezt a szerepet betölteni. Heti 4 napot dolgozom, a munkaidő pedig teljesen kötetlen, tehát rajtam áll, hogy mikor megyek be és mikor jövök haza. Az eddigiek alapján azt mondhatom, hogy általában 11 órától délután 3-4-ig dolgozom (a mértékletesség az élet minden területén nagyon fontos :-P). Gyorsan rájöttem, hogy könnyen túlélhető, ha az embernek nem kell reggel 8-ra munkába járnia, sőt... :) A meló utáni program minden nap más. Hétfőn és kedden például angol órákra járok. Ez azon kívül, hogy fejleszti a nyelvtudásom, remek lehetőség arra, hogy különböző nemzetiségű embereket ismerjek meg, akik korombeliek és hozzám hasonlóan « idegenek » itt. A keddi óra után például egy barátságos ukrán fiú pattant oda mellém és lelkendezett arról, hogy Budapest milyen szép város. Bár nem sok személyes közöm van Budapesthez, jól esett a srác lelkesedése. A hét többi napján a munkatársakkal vagy a lakótársammal szervezünk valami közös programot, ami az esetek többségében beszélgetés egy forró kávé mellett, de egyik este korcsolyázni is voltunk, jövő héten pedig moziba megyünk. Mivel sok a szabadidőm (3 nap minden héten), sokat tudok majd kirándulni, de ehhez inkább megvárom amég legalább 10-15 fok lesz, és egy kis napsütést sem utasítanék vissza. Mindenki azt mondja, hogy március végétől várható csak jobb idő, tehát még ráérek. Van időm kifaggatni a helyieket, hogy mit érdemes megnézni. Már készül a lista. Addig a hétvégék többségét bent töltöm a meleg szobában, teázgatok, olvasok és filmeket nézek. Persze azért kimozdulok néha. Szerencsére nem messze van egy nagy park, ami teljesen jó arra, hogy elmenjek kocogni, ha rám tör a mozgáshiány. Ezt tegnap meg is tettem, hozzáteszem eredményesen, a gyötrő izomláz legalábbis erre enged következtetni. Ezenkívül van egy uszoda a közelben, szaunával, ahova szeretnék majd ellátogatni alkalmanként. Mivel az elmúlt másfél hét során szendvicset ettem szendviccsel és szendviccsel, és jól esne a változatosság, úgy döntöttem, hogy mostantól aktívan nekilátok a főzőcskézésnek. Nem csak hétvégéken szeretnék főtt életeket enni, hanem a hétköznapokon is (természetesen olyanokat, amiket magam készítek). A múltkori krumlplifőzelékes-fasírozottas kudarc után, nagyon feldobott, hogy tegnap sikerrel készítettem zöldborsófőzeléket és főtt tojást. Úgy látszik mégsem vagyok teljsen reménytelen eset. Igyekszem minél több finom étellel bővíteni a tudástáramat.

Az angolok sajnos nem táplálkoznak túl változatosan: (sült)krumpli minden mennyiségben, hús vagy hal, saláta, na meg szendvicsek és gyorskaja (amerikai, indiai, kínai). Ha az ember pénzt áldoz, arra hogy elmenjen egy normális étterembe, akkor sem tud megenni egy jó, meleg levest, egy fincsi főzeléket, rakott krumplit vagy töltött káposztát. Mivel a hétvégéim (péntekkel együtt) szabadok, a kiránduláshoz pedig hideg van, úgy döntöttem ma megpróbálok főzni valamit, mert a magyar ételek már egy hét után nagyon hiányoznak. Írtam magamnak egy listát azokról a kajákról, amik elég egyszerűek ahhoz, hogy “szülői felügyelet nélkül” elkészítsem őket. Néhány levest szedtem össze, főzelékeket, tésztákat, egytálételeket. Úgy döntöttem, hogy a kísérletezést krumplifőzelékkel és fasírozottal kezdem. El is mentem a Tescoba, de közben lelkileg felkészültem arra, hogy nem fogok minden hozzávalót megtalálni, ezért ma is sajtos szendvics lesz az ebédem. Akkor kezdtem el reménykedni, amikor a fűszerek között elsőre megtaláltam a paprikát. Íme az eredeti angol gyártású Tesco-s paprika:

Egy pillanatra átfutottam az agyamon, hogy akkor talán vegetát is találok, de nem, az már túl szép lett volna. Elindultam tovább a polcok között, hogy megkeressem a zsemlemorzsát. Mivel teljesen más kiszerelésben árulják, mint otthon, igencsak nehezen vettem észre, hogy ez az:

A következő bökkenő a tejföl. Tejfölt Angliában sour cream [savanyú krém] néven találunk, de nagyon kevés helyen, inkább kisboltokban. Szóval Tesco kilőve. De úgy gondoltam, hogy natúr joghurt is megteszi helyette (és amúgy tényleg). :)

Természetesen a darált hús, krumpli, hagyma, liszt, olaj, stb. Angliában is fellelhetőek minden boltban.

Hazamentem és lelkesen nekiláttam életem első krumplifőzelékének és életem első fasírtjainak elkészítéséhez. Azon gondolkodtam közben, hogy milyen unalmas az, ha az ember csak magának főz, nincs kivel megosztani és nincs senki, aki dícsérje az ízletes végeredményt. Sajnos azt kell mondanom, hogy mindenki szerencsésnek érezheti magát, aki nem volt a vendégem erre az ebédre, mert bizony éhes maradt volna :). A főzelék végülis ehető, krumplifőzelék íze van, csak inkább levesnek mondanám. A fasírtot pedig nem mertem megkóstolni,mert a sütés után is nyersnek tűnt, úgyhogy inkább kidobtam az egészet. Szóval az első kísérlet arra, hogy megajándékozzam magam egy kellemes ebéddel nem jött össze.

Az ételekkel kapcsolatban megtaláltam a következő nagy kihívást (azon kívül, hogy egyszer ehető fasírtokat gyártsak). Búzadarát kell beszereznem. Úgy hírlik, hogy Angliában ez szinte lehetetlen. Azért körül fogok nézni a boltokban, mert nem valószínű, hogy kibírok 5 hónapot császármorzsa nélkül. :)

Tegnap este volt egy hete, hogy megérkeztem Newcastle-be. Őszintén szólva már jóval távolabbinak tűnik az az este, amikor rémülten mászkáltam az ismeretlen utcákon. Azt hiszem ez jó jel, mert azt jelenti, hogy többé-kevésbé megszoktam az új helyet. A várost már egész jól ismerem. Az egyetemen azért még újnak érzem magam a sok nagy épület és a még több új ember között. Eddig azt tapasztaltam, hogy mindenki, legyen tanár vagy diák, nagyon barátságos és közvetlen. Előfordulhat, hogy csak azért, mert eleinte mindenki jó benyomást próbál kelteni. :) Majd meglátjuk, de remélem, hogy ez továbbra is így marad.

Feltöltök pár képet a kampusz lényegesebb pontjairól.

Az egyetem közvetlenül a belváros mellett található. Mindig elhaladok emellett a templom mellett, mielőtt belépek az egyetem területére. Még nem tudtam eldönteni, hogy lenyűgöz vagy inkább megijeszt ez a középkori építmény, aminek Church of St Thomas the Martyr a neve, St. Thomas Becket, meggyilkolt Canterbury érsek tiszteletére.

Ha befordulok az egyetem udvarába (ahonnan ezt a fotót készítettem), ami pontosan a templommal szemben van, akkor ez a látvány fogad:

Az egyik épület, amelyikben dolgozom: a Culture Lab (a fenti képen bal oldalon, a lépcső előtt):

A lépcső tetejéről (más épületek):

 A másik épület, amelyben gyakran megfordulok, Old Library Building:

Newcastle egy olyan város, amelynek vezetői és lakói törekednek a környezetbarát városi életmód kialakítására - tudtam meg egy helyi lapból. Valószínűleg nem eredménytelenek ezek a törekvések, hiszen kétszer szavazták meg az Egyesült Királyság legfenntarthatóbb városának.

Európában rengeteg város van, így nehéz kitűnni. Az egyik kitörési lehetőség (amint azt már a magyarok nagy része jól tudja, főleg a pécsiek) az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése. Az utóbbi években (2008 óta) egy másik címért is harcba lehet szállni, ez az Európa Zöld Fővárosa. Erre azok a városok esélyesek, amelyek hatékonyan veszik fel a harcot a környezetszennyezéssel, egészséges és élhető környezetet biztosítva a városlakók számára, vagyis szerepet vállalnak a globális felmelegedés elleni küzdelemben. 2010-ben Stockholm, 2011-ben Hamburg, 2012-ben pedig a spanyol Vitoria-Gasteiz nyerte el a címet. A 2014-es jelöltek között Newcastle is szerepel. Egyes források szerint Budapest is tervezte, hogy benyújtja a pályázatot (hogy ez tényleg megtörtént-e, arról sajnos nem találtam semmit). Miután elolvastam, hogy Newcastle milyen alapon szeretné magáénak tudni a címet, Budapest-en (nem) kicsit mosolyognom kellett. Ritkán járok a fővárosban, de amikor néhány hónapja ott töltöttem 2 napot, pont szmogriadó volt. :)))

Ehhez képest Newcastle-ben:

- alternatív energiaforrásokat használnak, pl. szélturbina, biomassza

-a földművelés során hagyományos módszereket is alkalmaznak: a vidéki területeket gyakran marhák őrzik, ami a fajok sokszínűségének fenntartását is elősegíti és a fűnyírással sincs gond

-promotálják az elektromos autó használatát, 47 elektromosautó-töltő oszlop található a városban (Budapesten is van 6 db egyébként, Magyarországon pedig összesen 20)

-a hulladék újrahasznosítása alap

Newcastle egy elég fejlett (ipar)város, és a jövőben is úgy szeretne továbbfejlődni, hogy közben megőrzi természeti kincseit és zöldterületeit.

Úgy gondolom, hogy ez a pályázat fel fogja hívni az európai városok figyelmét a környezetvédelem fontosságára és motiválni fogja őket arra, hogy lépéseket tegyenek. Azok a városok, akik korábban elnyerték a címet, példát állítanak a többi városnak, hogy hová lehet és kell felődni.

Az intézmény, ahol dolgozom: Research Centre for Film and Digital Media / Newcastle University [Film és Digitális Média Kutatócsoport]. A kutatócsoport körülbelül fél éve jött létre, tehét még eléggé új. Elsősorban nyelvészek, irodalomkutatók, szociológusok, filmes szakemberek és informatikusok vesznek részt a csoport munkájában. Az én asztalom a Culture Lab nevű épületben van, ami minden féle elektronikus kütyükkel van tele. Ezeknek egy részét (remélhetőleg) megtanulom majd használni a következő 5 hónap során.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy milyen soknemzetiségű az intézmény. A briteken kívül a világ minden tájáról érkeztek ide diákok, tanárok és kutatók, például ázsiai országokból, Németországból, Csehországból, Lengyelországból és mint kiderült Magyarországról sem én vagyok az egyetlen. Az egyik magyar kolléga rendszeresen szervez magyar összejöveteleket. Remélem minél előbb sor kerül egy ilyenre. Mindenképp be fogok számolni az eseményről a blogomon.

Eddig mindenki, akivel találkoztam nagyon kedves és szimpatikus volt. A főnökömet Guy-nak hívják. Ő a kutatócsoport vezetője és egyben a francia tanszék vezetője (meg is beszéltem vele, hogy 1-2 francia nyelvű előadására beülök néha, hátha megértek valamit :)). Nagyon segítőkész ember. A hétre még nem kaptam semmi komolyabb feladatot, azt mondta, hogy csak ismerkedjek a hellyel és az emberekkel. Jövő héten viszont már "be leszek fogva". Ráadásul egy elég mononton munkával kell kezdenem. Van egy csomó film, amiről listát fogok készíteni. Guy megnyugtatott, hogy ennél nagyobb kihívások is várnak rám, de most ezzel segítek a legtöbbet. Hát legyen! Ő is belátta, hogy ez egy elég uncsi meló, és mondta, hogy ha már unom szóljak és kapok valami jobb feladatot. Első hétre ez is jó lesz :).

A második nap korán felkeltem, majd elindultam felfedezni a várost és albérleteket nézni. Először nehezen igazodtam ki az egyformának tűnő utcákban, de a térképem és a táblák segítségével minden helyet megtaláltam, amit szerettem volna. Közben arra is rájöttem, hogy a városok nem is különböznek egymástól annyira, még akkor sem, ha olyan különbségekről van szó, mint kis város-nagy város, magyar város-angol város.

Először megtaláltam a "helyi Széchenyi teret" (a helyi "paci farkával"), amit Old Eldon Square-nek hívnak:

Természetesen mint minden modern, nyugati városban, itt is található egy óriási bevásárlóközpont, csak ez jóval nagyobb, mint például a pécsi és Eldon Square Shopping Centre-nek hívják:

Tovább sétálva felfedeztem a "helyi Ázsia Center"-t, a Chinatown-t. A bejárata így néz ki:

Rengeteg jó helyet találtam még Newcastle-ben.

Nagyon szép a Newcastle University kampusza és a mellette található Leazes Park, egy kis tóval a közepén.

A belvárostól nem messze található a Tyne folyó partja (Quayside), és a folyón átívelő óriási hidak.

És persze van jó néhány hely, amit még nem láttam.

Tehát a második nap sokkal jobban alakult, mint az első. Ezen a napon a tökéletes albérletet is megtaláltam. Másnap be is költöztem, így most a szobámból írom ezeket a sorokat.

Január 26-án éjjel 1-kor kezdtem meg röpke 15 órás utamat Pécsről Newcastle-be. A legtöbb ember azt gondolná, hogy teljesen egyedül nekivágni egy külföldi, ismeretlen városnak, ahol az ég világon senkit nem ismersz, nagyon ijesztő dolog. Hát így is van! Az első nap az az érzésem támadt, hogy valaki a repülőn vagy a buszon lepasszolta nekem a balszerencséjét. Először azt hittem, hogy a legrémisztőbb dolog a városközpont megtalálása lesz, ahol egy Diana nevű lánnyal volt találkozóm, akit Couchsurfing-en ismertem meg. Pedig csak ezután jött a java. Diana volt olyan kedves és elkísért albérletet nézni. Mivel a 25 kilós bőröndömmel (amit sehol sem tudtam megőrzésre leadni) nem boldogultunk, hívtunk egy taxit. A taxis, aki mellesleg eltörte a bőröndömet, 7 fonttal húzott le, miután 10 percen keresztül kerülgette az úticélt (ami max 3 percre lett volna), és azért csak 10 percig, mert beszállás után elmagyaráztam neki a térképem alapján, hogy merre is van az az utca, ugyanis halvány gőze sem volt róla. A potenciális albérlőtársról, Andreáról, aki az e-mailek alapján egy szimpatikus lánynak tűnt, kiderült, hogy egy fiú, aki a (nem kifejezetten tiszta) lakásban dohányzik. A következő albérlethez már nem is volt kedvem eltaxizni. Diana felajánlotta, hogy nála aludhatok, amég nem találok magamnak szállást. Elvonszoltuk a csomagomat a metróig. Miután felszálltunk a metróra Diana közölte , hogy a külvárosban lakik, és kb 20 percet fogunk metrózni. Leszállás előtt pedig elővett egy zseblámpát a táskájából, majd megosztotta velem, hogy ez azért szükséges, mert van egy nagyon sötét rész a házhoz vezető úton, ahol egyébként pár napja kirabolták. Mondanám, hogy ekkor teljesen pánikba estem, de ez már fél órával korábban megtörtént, és nem nagyon lehetett fokozni a helyzetet. Végül gond nélkül eljutottunk a lakásba, ami egy nagyon kellemes kis hely volt, 3 kedves lakótárssal. Mivel elég kimerült voltam, stressz ide vagy oda, tudtam aludni néhány órát. Reménykedtem benne, hogy a következő nap szerencsésebben alakul.